Farkasrét 2.: Szekfű Gyula

A múltkori farkasréti sétám során megtaláltam Szekfű Gyula történész, publicista (1883 - 1955) síremlékét is. 

A szokásos idézet - kivételesen - most nem az alanytól származik, hanem egy általa szerkesztett könyvből. Mert annyira jó...:

"Megnyilatkozik a stílus örökös nyugtalanságában egy tragikus tulajdonsága a magyarságnak: az önmagakeresés, a formáért való küzködés, belső vívódás, a soha-meg-nem-elégedés, a kifejezhetetlen kifejezésére irányuló vágy. Kifejezhetetlen azért, mert a magyarság sohasem elégedett meg azzal, hogy a művészi formatökélyben önmagát lássa, hogy az egyszer megtalált stílust örökérvényűnek, az igaz magyarság tükörének ismerje el. Mindig marad valami irracionális ismeretlen, ami még megnyilatkozásra vár és aminek önkifejeződése aztán az egész stílusképet megváltoztatja. Nálunk a tartalom mindig fontosabb volt a formánál. A magyarság nem a formát keresi, hanem önmagának leglényegét, a definiálhatatlan, a nyelvében élni akaró magyarságot és ezt soha nem fogja nyelvvel megrögzíteni. Kétségbe kell-e esnünk a magyar stílus örökös újrakezdésein? A stílus célja a küzdés maga." 

(Zolnai Béla: A magyar stílus, in: Szekfű Gyula: Mi a magyar?, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939)

Farkasrét 1.: Tóthék

Tóth Árpád, Annuska, Tóth Eszter és Hollós Korvin Lajos síremléke a Farkasréti temetőben.

Tóth Árpád: Este a temetőn

Vén, halottas esti kert.

Itt-ott ferdén, egyedül

Egy-egy tél-túl földbevert

Furcsa fejfa hegye dűl:

Megpihenne, ósdi rom,

Elzuhanna békiben

Lent a füves, ó siron,

Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég

Gyengezöld és tág mező,

Nyúgodalmas, rest vidék,

Egy-egy halkan érkező

Csillag csillog: angyal ott,

Őrző angyal, azt hiszem,

Földre ballag most gyalog,

S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke... lomb megett

Vén feszület feketül,

Karja most, az átszegelt,

Kétfelé lágyan vetül:

Elgyötörte estelig

Véres és szöges tusa,

Ölelő most és szelíd

Ívü fáradt gesztusa...

Béke, béke... élni ma

Nem fáj úgy, nem tépdesem

Lelkem váddal, vén ima

Zsongat búsan, édesen:

Útbafáradt vén legény

Estimája... dédapám

Énekelte még, szegény,

Vándorútján hajdanán:

"Útvigyázó szent kereszt!

Vándor míves esdekel,

Új bolygásra úgy ereszd:

Féluton ne esne el;

Légy kegyelmes tútora,

Vén csontot hadd várja már

Meleg cipó, csutora,

Édes asszony, víg halál..."

Régi emlék, furcsa dal...

Ó, mikor még, kis legény,

Próbálgattam fiatal,

Félénk hangocskámmal én,

Kandallós, vén, víg tanyán,

S megrettenve hagytam el,

Látva: szép, szelíd anyám

Mily búsan s némán figyel...

Béke, béke... vár reám,

Egyre vár az ócska ház,

Ablakában ül anyám,

És az estbe kivigyáz...

Jaj, de lelkem-testemen

Lomha, bús egykedvüség,

S eltünődöm: istenem!

Messze kell-é menni még?...

Attila nyaralni volt

József Attila a Curriculum Vitae tanúsága szerint tizenhárom éves korában nyaralt Abbáziában:

"Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam."

régi képeslap forrása: http://donaumonarchie.com/